A felelősséghárítás röviden: „ő tehet róla!”
Igen, problémáinkról, fejlődési akadályainkról sokszor mások tehetnek. A rémes gyerekkor, a bántalmazások, a szülőnek alkalmatlan szülők, a gonosz és számonkérő tanárok… Aztán, felnőttként az elnyomó házastárs, a nárcisztikus ex, a zsarnok főnök… a politikusok, az oligarchák, netán még a karma és a Jóisten is felelős a bajainkért – csak mi magunk nem! Márpedig más nem fogja megoldani a gondjainkat, más nem fog helyettünk fejlődni, vagy minket „fejleszteni” kárpótlásképpen!
A lelki felnőttség egyik jele, hogy az ember kézbe veszi a felelősséget a saját életéért. Már nem mutogat másokra, nem hibáztat másokat, hanem nekifog és meggyógyítja a múlt sebeit, arannyá változtatja az ólmot (vagyis, pont a fájdalmas tapasztalatokból hoz ki valami nagyon értékeset). Itt, a jelenben élve pedig tudja, hogy bármi is történt vele, abban bizony benne volt a saját keze is, a saját döntései eredményezték azt, hogy most hol tart. Hányszor látni, hogy valaki köhögve szidja az orvosokat, majd hogy levezesse a feszültséget, rágyújt…
A felelősségtől azért szoktunk félni, mert összekeverjük a bűnösséggel. (Felelőst keresni és bűnöst keresni két különböző dolog kéne legyen.) Sokan azt hiszik, hogy ha megvan a tettes, akkor már nem is kell semmit csinálni… hozza rendbe az, aki elrontotta! (De közben az illető lehet, hogy már rég nem is él…) A valóság az, hogy múltbeli sérelmeink okozóitól hiába várjuk, hogy térden állva fognak bocsánatot kérni, mint ahogy azt is, hogy a jelenbeli zsarnokok egyáltalán rájöjjenek, hogy ők zsarnokok…
Ha abbahagyod a mások okolását, hibáztatását és kárhoztatását, hanem elfogadod, hogy a te életed alakítása a te feladatod, akkor visszanyered az erődet és a szabadságodat. Ez végtelenül felszabadító. Hiszen így nem másokon múlik a te boldogságod vagy a fejlődésed!