Van annak vagy huszonöt éve, hogy először vettem részt önismereti csoportokon… az első este mindig a bemutatkozással és a csoportszabályok tisztázásával telt, valamint mindenki elmondta, hogy miért jött, mi a célja a hétvégével. Ilyenkor mindig akadt egy-két ember, aki bemutatkozásként csak annyit mondott, hogy „kíváncsiságból” jött, és igazából „semmi különösebb baja nincsen”. Ilyenkor a rutinos rókák összenéztek, és már előre tudták, ki fog leghangosabban zokogni, amikor a „nemlétező” problémáját telibe találta valamelyik – például – meditációs gyakorlat, és a tagadásból épített páncél összeroppan. Ilyenkor persze pont a közösség együttérzése, ereje segítette az illetőt a helyzettel való őszinte szembenézésre és megbirkózásra.
Hiszen a tagadás oka nem más, mint az önvédelem. „Áldott jó ember, ha nem iszik” – hiszen, ha nem mentenénk fel, akkor szembe kellene nézni, hogy az illető agresszív, sunyi alkoholista, és lehet, hogy áldott jó ember lenne, de bizony idejét nem tudni, mikor volt, hogy nem ivott!
Sokan a pozitív gondolkodást használják fel tagadásra: pozitív mondatok ismételgetésével tagadják a nyilvánvalót, mintha a probléma elmúlna attól, hogy jó sokszor lehazudjuk. Márpedig az önbecsapás nem azonos a pozitív gondolkodással, és önbecsapással csak időt lehet húzni, a probléma pedig ezalatt még mélyebbre rágja magát. Bármiféle megoldáshoz először is szembe kell nézni a problémával, amivel leragadtunk, ami megakasztotta az előrelépésünket. Ez a konfrontáció, ráébredés a valóságra, szembenézés a feladattal már fél megoldás.